2011. július 18., hétfő

Szőke Imre: Nem fiú című novellája

                                                  
  Nem fiú

      Este tizenegykor még vettem egy kávét a Népszínház utca elején a közértben. Nem tudom, minek, már vagy hat kávét ittam aznap, s nem terveztem menni sehová, csak haza. Mánia. Szokás. Még valami, amit élvezek elalvás előtt. Amúgy meg ki tudja, valóban élveztem-e, félrehúzódva a villamosmegállóból, kerülve a várakozó, tántorgó emberek jellegzetes csoportját, amidőn puszta, monoton szenvedélyből megint rágyújtottam és kortyolgattam az olcsó, hirtelen lefőzött löttyöt, ropogtattam a fehér műanyagpoharat utána. Nem emlékszem pontosan. Az is lehet, hogy vakolatdarabok záporoztak körülöttem, vagy galambok szartak tejszínt a feketémbe, s én gyanútlanul kevertem, ittam a nemtelen italt; az is lehet, hogy én voltam, aki mentőt hívott egy sarokkal lejjebb a késeléshez. Annyi minden megtörténhet az éjszaka nyitva tartó közértek hatósugarában, a meg-megcsillanó, vagy büszkén világító kirakatüvegek bármin tudnak nevetni.
- Hé, fiú! - szólította meg a hátamat egy lány a villamoson. Lassan megértettem: nekem szól a kitüntető megszólítás, bár semmiképp sem számítottam rá. Előtte megállókon keresztül évődött a pasijával emelt hangon, látszólag ellenségesen.
- Nem akarok én má' veled lenni, te! - vágta oda a férfinak, az meg csak motyogott valamit vissza.
- És azért nem akarok veled lenni, mert te nem akarsz velem lenni! Igaz? Igaz-e?
A barátnője néha csitítgatta, néha kontrázott neki, számomra átláthatatlan szisztéma szerint.
- Hallod-e? Hé, fiú!
Tényleg nekem szólt. 

      Szemben velem, a villamoskocsi jobb és bal oldalában két férfi ült. Egyikük fülhallgatóval a fején, fekete ingben, másikuk fehér, ujjatlan trikóban, hihetetlenül fád, ostoba arckifejezést öltve magára. A fülhallgatós, a fiatalabb egészen jóképű volt, sűrű fekete hajában szép ívű tincsek. Három-négy percenként hangosan, dühösen kifakadt, és rövid szónoklatot intézett az ablaküveg mögött sodródó sötétséghez.
- Ne szójjá' be! - jött a válasz a hátam mögül. - Mit szósz be?
Ezt nem hallotta, nem is reagált rá. Az idősebb, fehér trikós férfi viszont enyhén felhúzta bal szemöldökét. Úgy ült ott, keresztbe vetett lábbal a villamosülésen, szeme alatt növekvő táskákkal, egyszerre sugározva magából eleganciát és felsőségtudatot, valamint totális, tompa hülyeséget, mint egy szklerózis miatt elbocsájtott komornyik. S miközben a szemöldöke lassan visszaereszkedett a helyére, benyúlt a nadrágzsebébe, átlátszó, féldecis üvegcsét húzott elő, és a lehető legtermészetesebb módon magába döntötte a tartalmát. „Nem az agyam hiányzik, – üzenték a gesztusai – hanem Anglia”.
- Hallod-e? Hé, fiú!
Hátrafordultam, hadd derüljön ki, mit akar tőlem ez a lány! S ahogy hátrafordultam, belenéztem a szemébe, a legnagyobb meglepetésemre megijedt tőlem.
- Jaj, bocsánat, a haja alapján, így hátulról, azt hittem fiú!
Kitartóan néztem rá, mert még mindig nem tudtam, mit akar.
- Nem tudna adni véletlenül egy papírzsebkendőt?
- Sajnos nem. Nincsen nálam.
         Szíven szúrva, megtörten fordultam vissza a helyemre. „Hát nem vagyok fiú? Ennyire ijesztően, illemtudásra késztetően nem vagyok az? Ugyan, mi lehet rajtam, bassza meg, ami ennyire nem fiús? Mi a fene történt az arcommal, és mikor, amit észre se vettem? Bárcsak durván, ostobán tegezett volna tovább! A vállam enyhén, leleplezőn előre roskadt. Megállókat hagytunk el úgy, hogy képtelen voltam visszazökkenni a valóságba. Orczy tér, Hungária körút, kit érdekel? Nem vagyok fiú! Nem is leszek, többé soha!

      Mire a Halom utcához értünk, a lány kapott valakitől egy zsebkendőt, kifújta az orrát, beleült a pasija ölébe, és arról győzködte, csináljanak végre gyereket.
- Egyedül fogom nevelni, ha kell, hallod? Nem engedek magunkhoz senki mást, hallod, megvárom, amíg észhez térsz, és hazajössz a családodhoz!
      A férfi viszont, akivé hirtelen, akaratlanul váltam, leszállt a villamosról. Vetett még egy pillantást a csöndesen piáló komornyikra, és a magában tomboló, fülhallgatós srácra, aztán végiggyalogolt a Halom utcán. Otthon, szokás szerint nem kapcsolta fel a villanyt, megelégedett a tévé vibráló fényeivel, és elaludni képtelenül, össze-vissza dobbanó szívvel, ébren feküdt a kanapén hajnalig. Ezt az utolsó kávét – gondolta magában ezerszer is - nem kellett volna meginnia.