"Az iráni Kiarostami az első, aki a Cannes-ban idén felvonuló nagy szerzők közül végre valóban maximálisan megfelelt a várakozásoknak. Első külföldön, Olaszországban forgatott munkája érzékeny, intelligens és a megváltozott helyszínek ellenére ízig-vérig Kiarostami-film. Talán a legjobb mind közül.
Cannes: A boldogság fasizmusa és a közvetlenség varázsa
Valószínűleg nagyon ritkán találni olyan műalkotást, amelyben művészet és élet, esztétikai és személyes problémák annyira komplex gondolati és érzelmi harmóniában jelennek meg, mint amit Kiarostami legújabb filmjében láthatunk. Egy angol író könyvének olaszországi bemutatóján vagyunk valahol egy toscanai kisvárosban: a Copie conforme (Hieteles másolat) – ez a film címe is – azt próbálja elmagyarázni, hogy mennyire fölösleges az eredetinek az istenítése a művészetben. Valójában a másolat – magyarázza James, az író – azáltal, hogy visszautal az eredetire és az abban kifejtett gondolatokra, teljesen képes helyettesíteni azt. Sőt a másolatok léte vagy azoknak száma információként szolgálhat magának az eredetinek az értékéről is. A film hamarosan egy az író és a közönségtalálkozón megismert Juliette Binoche között zajló kétszemélyes játékba vált, akik együtt töltik az angol elutazása előtti napot. Beszélgetéseikben az esztétikai és személyes sík folyamatosan keveredik, illetve hamar nyilvánvalóvá válik, hogy amit a művészetről mondanak, az az emberi kapcsolatokra is vonatkoztatható, és fordítva.
Valószínűleg nagyon ritkán találni olyan műalkotást, amelyben művészet és élet, esztétikai és személyes problémák annyira komplex gondolati és érzelmi harmóniában jelennek meg, mint amit Kiarostami legújabb filmjében láthatunk. Egy angol író könyvének olaszországi bemutatóján vagyunk valahol egy toscanai kisvárosban: a Copie conforme (Hieteles másolat) – ez a film címe is – azt próbálja elmagyarázni, hogy mennyire fölösleges az eredetinek az istenítése a művészetben. Valójában a másolat – magyarázza James, az író – azáltal, hogy visszautal az eredetire és az abban kifejtett gondolatokra, teljesen képes helyettesíteni azt. Sőt a másolatok léte vagy azoknak száma információként szolgálhat magának az eredetinek az értékéről is. A film hamarosan egy az író és a közönségtalálkozón megismert Juliette Binoche között zajló kétszemélyes játékba vált, akik együtt töltik az angol elutazása előtti napot. Beszélgetéseikben az esztétikai és személyes sík folyamatosan keveredik, illetve hamar nyilvánvalóvá válik, hogy amit a művészetről mondanak, az az emberi kapcsolatokra is vonatkoztatható, és fordítva.
Nagyjából a filmidő felénél két főhősünk egy kis kávézóban ül, ahol a tulajdonosnő válságban lévő házaspárnak nézi őket. Mivel ők hagyják, a film további része azzal telik, hogy egy 15 éve együtt élő pár vitatkozását/veszekedését, sétáit, emlékezéseit látjuk. Mindebben az a zseniális, hogy Kiarostami annyira finoman teremti meg ezt az átmenetet, hogy tíz perc elteltével szinte teljesen elfelejtjük az előzményeket, és kettejük jeleneteiben csak a párkapcsolati problémákra és az azokra adott reakciókra figyelünk, gesztusaikban az elmúlt szerelem roncsait keressük. Mikor pedig a film véget ér, rájövünk, hogy ugyanúgy jártunk, mint a Dávid-másolatra meredő kisfiú, eredetinek néztük Juliette Binoche és partnere szín(játékát). És persze mindezzel Kiarostami egyértelműen arra utal, hogy valójában minden, a valóságot csak utánzó, eljátszó film (illetve az összes mimetikus művészet) esetében is mindig ugyanígy járunk. Hiszen, teszi fel a platóni képkoncepcióra emlékeztető kérdést James egy adott pillanatban, vajon a Mona Lisa az eredeti, vagy a hozzá modellt ülő Gioconda mosolya?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése