„Az épület az nem egy tárgy” (hanem egy folyamat) - Yona Friedmanról
SOMOGYI HAJNALKA írása
Yona Friedmant nem azért kell bemutatni Budapesten, mert magyar származású és, mint sokan mások, külföldön világhírűvé vált alkotó, hanem azért, mert az az egyéni illetékességen és részvételen alapuló, a modern építészeti „masterplant” elutasító gondolkodásmód, ahogyan a városi megastruktúrákat megközelíti, meglehetős hiánycikk ma itthon. A papírból, drótokból, parafa dugókból, WC papír gurigákból vagy hungarocellből összetákolt makettekből, amelyek az idős Friedman párizsi lakását is elborítják, a huszadik század második felének egyik legizgalmasabb és legismertebb vizionáriusának életműve bontakozik ki, amelyet egy nagyon egyszerű, mindenki által megközelíthető, ugyanakkor ellentmondásoktól sem mentes gondolkodásmód jellemez.
Yona Friedman, akit Erőss Nikolettel, a Trafó Galéria kurátorával a közelmúltban felkerestünk otthonában egy hosszabbtávú együttműködés tervével, 1923-ban született Budapesten. Építészetet tanult (igaz, a numerus clausus miatt nem nyert felvételt, csak „bejárt”), a második világháború végén, a német megszállás idején a Gestapo fogságába esett, majd ahogy a Vörös Hadsereg bevonult, ő úgy menekült el az országból, Bukaresten át Tel Avivba. 1956-ban a 10. CIAM (A Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) konferencián ismerteti a mobil építészettel kapcsolatos elméletét, amely elsősorban nem az épületek, hanem a bennük lakók mobilitását emeli a középpontba. Olyan építészetet képzel el, amelyet annak lakója határozhat és változtathat meg, ellentétben az „átlagemberre” tervezett modernista iparosított lakástermeléssel. Az ötvenes évek Európa-szerte a lakáshiányról szóltak, és Friedmannak a budapesti mellett izraeli élményei is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a megoldást ideiglenes, könnyűszerkezetes, egyszerűen adaptálható, helyi, olcsó anyagokból előállítható épületekben lássa, amelyek a jövő mobil társadalmának adhatnak otthont.
A CIAM köreiben lanyha érdeklődést tapasztalva 1958-ra megalapította saját csoportját, Groupe d’Etudes d’Architecture Mobile (GEAM) néven. Ekkor dolgozta ki a „Ville Spatiale” tervét is, amely nemzetközileg ismertté tette. Az elképzelés lényege egy olyan pilléreken álló hatalmas (és bővíthető) vázszerkezet, amelyre az egyének rácsatlakoztathatnák saját igényeik szerint kialakított, könnyedén változtatható lakóegységeiket. A lebegő város nem beépíthető területek (vízfelületek, mezőgazdasági területek vagy már meglévő városok) felett kínálna terjeszkedési lehetőséget. (egy német nyelvű interjú itt)
Ez az ötlet egy olyan gazdag építészeti gondolati közegben bontakozott ki, amelynek képviselői – Cedric Price-tól az angol Archigramon át Constant Nieuwenhuisig – a második világháború előtt kodifikált modernista építészet válságát látva megpróbálták azt új élettel megtölteni, humanista alapvetését revitalizálni – hol egy új, demokratikus társadalomszemléletre, hol a modern technológia vívmányaira alapozva.
Bár a „Ville Spatiale”-t és Friedman egyéb munkáit sok szál köti a fent nevezettek elképzeléseihez, azonban az egyéni döntésbe és részvételbe vetett hit, az építészeti tervezés általi merev meghatározottság elutasítása, az autoriter építész figurájának sőt, általában véve a specializáció bármely formájának érvényen kívül helyezése, az alkalmazkodás, az adaptálhatóság fontossága és a megvalósíthatóságra helyezett hangsúly egy-egy ponton meg is különbözteti tőlük. Olyan alkotók is hatottak rá ebben az időben, mint Konrad Wachsmann, Kurt Schwitters és az ő Merzbauja, vagy a japán Metabolisták - és később, a „harmadik világbeli” szegénynegyedek nehéz körülményhez alkalmazkodni kényszerülő, növekvő lakossága.
Bár megastruktúrákban gondolkodik, megközelítésének alapja mégis a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a véletlen, a tévedés, a dolgok kipróbálása, lebontása és újraalkotása. Véleménye szerint egy város nem más, mint a túlélés eszköze, és funkcionalitásához az építészeti tervezésnek nem sok köze van, hiszen azt az emberek viselkedésének összessége szabja meg – amit pedig a legbonyolultabb matematikai számítás sem adhat meg előre.
A Hans Ulrich Obrist által vele készített interjúkban arról beszélt, hogy gondolkodásmódját a második világháború élménye alapvetően meghatározta: „... amikor nagyon fiatal voltam, igen jó véleménnyel voltam a modernista építészetről. Csakhogy akkor jött a második világháború, és én gyakorlatilag ennek a háborúnak a terméke vagyok – egy világé, amelyben a szabályok valahogyan mind érvényüket vesztették. Semmi sem volt normális, és senki sem volt felkészülve erre a világban történt hasadásra. Így megértem, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás késztetése és lehetősége hirtelen és brutálisan megváltozhat. Hogyan élsz egy olyan városban, ahol a vízszolgáltatás többé nem elérhető? Hogyan maradsz életben egy városban, ahol nincs élelem? … Egy ponton az utcán találtam magam – még mindig emlékszem. Nem tudom, tudod-e, mi volt a Katyusa: az egy olyan orosz rakétavető volt, amely egyszerre huszonnégy rakétát lőtt ki. Szörnyű hangja volt. Hallottad ezeket a süvöltő rakétákat és tudtad, hogy egyikük eltalálhat, még ha a fejed felett szálltak is. És higgy nekem, ezután a város egészen megváltozott. … nem volt forgalom, nem voltak hidak. Ahhoz, hogy átkelj a Dunán, egy darab jeget kellett használnod. A város hétről hétre változott. Az építészet nem számított – csak az esemény.” (Hans Ulrich Obrist: Yona Friedman – The Conversation Series. Walther König, Köln, 2007. 67. és 101-102. Saját fordítás)
Friedman azóta sem járt sokat Budapesten: saját bevallása szerint egyszer a hatvanas években, majd a nyolcvanas években látogatott ide pár napra. Kiállításokon sem láthattuk sokszor a munkáit, én két alkalomról tudok: a második „Tisztelet a szülőföldnek” című, külföldön élő magyarok műveiből rendezett kiállításról 1982-ben a Műcsarnokban, és az orléans-i FRAC Centre gyűjteményének „Világépítészet – Vándorló utópiák” című kiállításáról 1999-ben, ugyanott.
Yona Friedman elképzelései tehát a helyi körülményekre, a majdani térhasználók aktív részvételére, toleranciára és improvizációra épülnek és nyitott rendszerekre irányulnak – akár az Internetre is alkalmazva. Nem alkot szabályokat, csak irányelveket, támpontokat nyújt – mint azokban a piktogramokkal telerajzolt kis könyvekben, amelyeket egy UNESCO program részeként Afrikában, Dél-Amerikában és Indiában terjesztett: az ezekben látható egyszerű instrukciók a nyelvi akadályokat is megkerülve egyszerű és hatékony struktúrák megépítéséhez adtak ötleteket a szakképzettséggel nem (feltétlenül) rendelkező lakosságnak. Ezeket demonstrálta az Egyszerű Technológia Múzeuma Madrasban, egyike igen kevés megvalósult munkájának.
Ezen a ponton érdemes visszatérni a kiinduláshoz, egyelőre félbehagyva Friedman munkájának ismertetését. A poszt apropója, ahogyan a közelmúltbéli nála tett látogatásunké is ugyanis az a nem titkolt tervünk, hogy 2010-2011-ben több, kisebb-nagyobb, különböző profilú projekten keresztül bemutatjuk ezt a fél évszázadon átívelő életművet, és ezen keresztül vita tárgyává tesszük a benne megjelenő gondolatokat. A projekt fő helyszíne a Trafó Galéria és a Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum lesz. Azt szeretnénk elérni, hogy elméleteivel és módszereivel egy, a képzőművészeténél vagy az építészeténél szélesebb közeg is találkozzon – előadáson, kiállításon, workshopon, vagy éppen az utcán. Ezért a projektet, amelynek már a kezdetektől résztvevője Lakner Antal is, Yona Friedman szellemében egy „sok lábon álló”, több közreműködő közös munkájaként megvalósuló folyamatként képzeljük – az ő elérésükhöz remélhetőleg ez a cikk is hozzájárul majd.
A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.
Vonatkozó linkek:
Forrás: tranzit blog
