A nyelv rombolható és építve rombolandó. Kreatív nyelvrombolással újítunk, neo-barokk-kazinczyként - akik értelmezhető szövegeket hozunk létre értőknek, audio/vizuális térként lebegtetve szemük előtt a jövő hozadékát. Hordalékát. Lafu azt írod: "A nyelv mindenkié, hiszen általa vagy szabad. A nyelvvel mindent szabad és meg is történik vele minden. A nyelvet nem kell félteni, hiszen túl él minden sorscsapást és válságot." Nem is féltjük - nyúzzuk. Mi legalább törődünk vele: húzzuk-vonjuk, szaggatjuk, bluetec-el fölragasztjuk, virtuális puzzle-ként bánunk vele - és mindezt azért, hogy gazdagítsuk. És amikor kiraktuk a szó-képet, bevonjuk a kíber térbe, elektronikus erő részecskéken át juttatjuk el boxokba, mél-ládákba, szőnyegbombázással kényszerítjük vele hasra a barakkiakat, vivát the new D-day!
Nem értek egyet, hogy a halott nyelv nem fogható munkára, hiszen bevonható az élőbe, részévé váltan él tovább és kezd el újra formálódni.
Az uroboros nyelv méhkasa is megközelíthető - csak megfelelő védőfelszerelés kell hozzá és akkor a legvadabb verbum testőr is megszelídül és a méhkirálynő tovább gyarapítja a családot. A kölcsönös válaszadás, az e-mail ping-pong adja a gerincét a barakki dialógusoknak, lásd előző leveled:
"Minden önkéntelen irat - átirat szerkesztői levél lesz a barakkiakhoz.
Aki hallgat, az olvasó marad.
Aki hangosan olvassa az már válaszol is írva (palimpsest).
Aki szöveggel benne lesz, az már hallható lesz (phonempsest)."
Akkor íme a hétfőn a Barakkban olvasott Nick Hornby novella ihlette nem-dada-de-neo-praktik-
Senki érzelmeit nem szeretném megbántani, úgyhogy vegyétek úgy, kitetettem a novellában is említett táblát. Az olvassa tovább, aki szeretné! Nem leszek közönséges, hisz úrinő vagyok, vagy mi a csuda? de a véleményemet le fogom írni. És mivel nem látjátok a mimikám, gesztusaim, nem érzitek, halljátok szövegem hangsúlyozását - a levél sok-sok félreértést szülhet. Vagy félre nem értést.
Szóval, íme a levél:
Krisztus néhány évszázada remek témát ad az emberiségnek: léte/nemléte motivál papot, uralkodót, hadvezért, szegény parasztot, életet és művészt. Számomra sok más mellett az az egyik fő kérdés: honnan tudják, hogy nézett ki? Kié volt az első Krisztus-ábrázolás? Persze van egy Torinói leplünk, néhány kósza adatunk és számos fordításban kiadott még számosabb magyarázattal rendelkező Bibliánk. Vannak Apokrif irataink és jónéhány titkosnak mondott feljegyzésünk, messzi tájakon kolostoraink, barlangjaink. Egyszóval: egy hatalmas információhalmazzal rendelkezünk, amelyről kérdéses, hogy a tudósokként definiált emberek közül ki, mit és milyen (m)értékben fogad el releváns és megalapozott információnak.
De az okfejtésemhez szervesen hozzátartozik annak a kérdéskörnek a kifejtése, hogy ki volt valójában Mária Magdolna (Magdalai Mária)? A múlt század utolsó évtizedeit leszámítva a bibliamagyarázat kizárólag a férfiak előjoga volt, és nem tudtak mit kezdeni Mária Magdolnával. Tekinthetjük e őt női vezetőnek (mondom én, mint valódi hímsoviniszta, de már egyre kevésbé, és a feminizmustól oly távol álló neo-konzervatív női hölgy, helyenként liberális megnyilvánulásokkal), Krisztus feleségének - a szó értelmének minden aspektusát figyelembe véve - és tanításai, élete példázata és mentalitása terjesztőjének? Elég gyenge lábakon álló hivatkozás lenne Dan Brown Da Vinci kódját alapul venni. Mivel egy állítást tudományos módszerekkel illik igazolni - és egy regényt nem tekintek tudományos dolgozatnak. Persze egy dolgozatnak sem kell feltétlenül az igazságot tartalmaznia. De mi is az igazság? Vagy inkább Igazság?
Utánanéztem pár dolognak. Az Evangéliumok abban is mind egyetértenek, Jézus tanításai és karizmatikus személyisége mágnesként vonzotta a női híveket. Mind galileai, mind pedig júdeai térítő körútjai során hűséges asszony tábor követte. Ezek közül egyesek a tanítványok és Jézus testvéreinek házastársai voltak, mások önként szolgáltak, betegek gyógyulást reméltek, de mindenféle kiközösítettek és vezeklő bűnösök, még prostituáltak is akadtak köztük. Mária Magdolna idejében a nők másodrendű polgároknak számítottak - akárcsak manapság, legalábbis Közép-kelet Európában biztosan, ami nem probléma, csak tudni kell kezelni ezt az állapotot -, minimális jogokkal és megfellebbezhetetlen kötelességekkel. Tisztátlanságuk miatt ki voltak rekesztve a fő templom belső udvarából. Szavuk nem volt hitelt érdemlő a törvény előtt, tehát nem emelhettek vádat és nem tehettek tanúvallomást. Nem tanulmányozhatták a szent iratokat, kénytelenek voltak a papok értelmezését elfogadni. Az Evangéliumokból úgy tűnik, Mária Magdolna nem vonatkoztatta magára a Leviták törvényeit. Az írások szerint öntudatos és független nőként a nővérével, Mártával lakott együtt. A legtöbb keresztény vallástörténeti könyv igyekszik a lehető legkisebb jelentőséget tulajdonítani és a legkevesebb szót áldozni Mária Magdolnára. Ki lehetett ugyanakkor, aki megérezte, talán tudta is a Jézusra váró tragédiát, aki megengedhette és jogot is formált az intim szeretet gesztusára a tanítványok előtt (is)? Aki érzelmeit és érzéki asszonyi énjét minden szégyenkezés nélkül vállalta? Mária Magdolna. Kérdés azonban, elképzelhető-e ilyen megnyilvánulás a korabeli merev és tiltó társadalmi szabályok ellenére mester és tanítvány között? Vagy asszonyi jogok vagy egy kurtizán tolakodása. Az evangélisták közül volt aki az utóbbit propagálta. De miért egyezett volna Jézus bele nyilvános, rossz ízlésű feltűnés keltésbe? Miért sodródott volna megbotránkoztatásba, mikor kifejezetten nem szívlelte az ilyesféle viselkedést?
És milyen jogai, jogaink vannak a XXI. században, hogy hozzáérjünk Krisztus testéhez - mégha az képi ábrázolás formájában van is jelen? Bántó e Krisztus kétdimenziós vélt-testét a művészet oltárán feláldozni? Vagy már az is önmagában prédikáció vagy lelki promóció, ha Őt ábrázoljuk? Természetesen nem mindegy, hogyan, milyen módon kommunikálunk. Kizárólag a vizualitás - bár igen tág, de korántsem teljes "képet" adó - lehetőségeit használva, vagy más eszközökkel is élhetünk? Például embereket használhatunk. Ki-használhatunk. Céljaink elérésére vethetünk be, mint a novellabeli alkotó, aki történetesen nő. Hangsúlyozom, mivel neme a novellában is hangsúlyt kapott. Mert Nick Hornby írásában pont egy nő készítette a tárgyalt ábrázolást. Pontosan egy nő okozta a botrányt. Ahol nem is az ábrázolás, hanem az emberek - hívők, magukat hívőnek gondolók, feltűnősködők, hitetlenek, művészek és mű-telenek, bunkók és ál-bunkók és maga a Krisztus melletti másik főszereplő, a narrátor/teremőr - reakciója volt a fontos. Csalódás e, hogy a Mű csak áttételesen - a reakció kiváltása tárgyaként - szerepel a történetben? Mindenképpen degradáló, mert másodrendűvé teszi a főszereplőt. Botrányos e, ha egy Krisztust ábrázoló kép ábrázoltja másodrendű? Magával Krisztus testének, feltételezett kinézetének ábrázolásával vajon áttételesen egyúttal a szeretet is ábrázoljuk? A szeretet formáját lehet e leképezhetővé, másolhatóvá tenni? Van e a szeretetnek képi megjelenítésű formája? Egyáltalán Krisztus=szeretet? És meg lehet e szégyeníteni a szeretetet? A fogalmat, ami e fogalom mögött van, mint tartalom. Vagy a Szeretetnek van tán akkora ereje, hogy lepereg "róla" a szégyen, a gyalázat? És mi számít meggyalázásnak? A pornólapokból montírozott Krisztus-kép? Hiszen Őt ábrázolja. Ja, hogy apró cicikből áll a Test? De ha az egészet nézzük szent - ha a részletet - skandallum. Valóban skandallum? Tényleg botrányos? Az feltétlenül, ha a virtualizálódott szeretet-Krisztust semmibe véve egy kísérlet alanyává teszik és megfosztják lényegétől, azaz Önmagától.
